Három hónap múlva lejár az ideiglenes béke az amerikai és kínai vámfronton. Ha addig nincs megállapodás, újabb tarifák jöhetnek, ami tovább lassíthatja a gazdaságot és megzavarhatja a beszállítói láncokat világszerte. Kérdés, hogy végül mekkora lesz a kár, amelyet a világgazdaság és a kereskedelmi bizalom elszenved.
A szerző a Makronóm elemzője.
A Fehér Ház május 12-én jelentette be az eszkalálódó kereskedelmi háború ideiglenes felfüggesztését Kínával. Az előzmény valódi tőzsdei, kereskedelmi és fogyasztói rémálom volt: a két nagyhatalom (Donald Trump elnök nyitólépésére) napok alatt lőtte szét ellenfelét a tarifákkal, abnormális negatív licitharccá változtatva a kereskedelmi kapcsolatokat. Az amerikai vámok végül 145, míg a kínaiak 125 százaléknál álltak meg (gyakorlatilag kivégezve a mintegy 600 milliárd dolláros kétirányú kereskedelmet): az ideiglenes megállapodással ezt sikerült lenyomni a még mindig egészségtelen 30, illetve 10 százalékra.
Az ideiglenes tűzszünetről szóló nyilatkozat azonban messze túlmutat szó szerinti tartalmán. A dokumentum maga Kína stratégiájának aláírt diadala, egyben az amerikai agresszív kereskedelmi politika visszavonulásának lenyomata. Bár a Fehér Ház sikerként könyvelte el a 90 napos pauzát (Scott Bessent pénzügyminiszter képességeit illetően ez meg is állja a helyét), valójában Peking bravúrja volt. Tekintve, hogy milyen kommunikáció és üzengetés folyt az Egyesült Államok részéről, csoda, hogy egyáltalán alá tudták írni.
Kína nem véletlenül legendás a stratégiai türelméről. Miközben folyamatosan figyelmeztette Trumpot, hogy kész beleállni a totális kereskedelmi háborúba, soha nem mulasztotta el hozzátenni, hogy nyitott a kompromisszumos tárgyalásokra. Miután Washington nem volt hajlandó megtenni az első lépést, hagyták, hogy az amerikai gazdasági mutatók beszéljenek helyettük. És nyertek. Nemcsak a tűzszünetet érték el, de rámutattak arra is, hogy
önmagában a csontig lecsupaszított protekcionizmusból és gazdasági nacionalizmusból eredő rövid távú politikai előny a kárára válik egy működőképes gazdasági modellnek.
Bármennyire híve Trump a káoszalapú üzleti politikának, a Kínával kitört konfliktus szó szerint visszakényszerítette a szabályalapú megoldásokhoz. A vámok nem tudták felváltani a diplomáciát, Kína pedig mintaszerűen űzte a hosszú játékot. Persze volt a tarsolyában az exportfegyver mellett még valami, amiben világelső: az önellátás képessége.
Peking eddig is programszerűen igyekezett eltávolítani a külföldi alkatrészeket az ellátási láncaiból, Trump kereskedelmi fenyegetései után azonban törekvéseit a legmagasabb szintre emelte. A cél egyértelműen a termelési folyamatokban felhasznált hazai elemek mennyiségének növelése, különös tekintettel a chipgyártás, a vegyipari és orvostechnikai eszközök területén. A sietség nem meglepő, ahogyan a végeredmény sem lesz az: a folyamat az ellátási láncok kínai (és hatásaiban globális) átrendeződését fogja eredményezni. Az ipari önellátás ötlete nem új, ez volt az egyik alappillére Hszi Csin-ping Made in China 2025 programjának, inkább a kivitelezés sebessége az, ami inkább meglepő. Trump vámjai gyorsítórakétaként szolgáltak a kínai vállalati törekvések számára, hogy igyekezzenek a leggyorsabban elszigetelni magukat a geopolitikai változások negatív gazdasági következményeitől. Nem mellesleg, ha politikai szemszögből nézzük a történetet, Hszi Csin-ping jóslata bevált: éppen az eddigi technológiai önellátási törekvések tették lehetővé, hogy Kína stratégiája a higgadt ellenállás legyen az amerikai nyomásgyakorlással szemben.
Érthető a globális hurráoptimizmus, amely az amerikai–kínai ideiglenes megállapodást fogadta – a középtávú előrejelzések alapvetően a recesszió valószínűségének és a vámok miatt várt inflációs várakozások csökkenését prognosztizálják. Csakhogy az egy hónapig érvényben lévő tarifák nem közép- és hosszú távon fejtették ki hatásukat az importfüggő amerikai vállalatok számára, hanem azonnal: vagy magukra vállalják a megugró költségeket, vagy csökkentik az importáru mennyiségét. A következő lépés az, hogy áthárítják a vásárlókra a pluszösszeget, vállalva ezzel a fogyasztás lassulásának és az inflációs ugrásnak a kockázatát. A National Bureau of Economic Research alapos tanulmánya szerint amennyiben a Fehér Ház által kivetett vámok Trump áprilisi bejelentéséhez igazodnának, azok 2028-ra 1 százalékkal csökkentenék a reáljövedelmet az Egyesült Államokban az alappályához képest.
Trump kínai hadüzenete az első pillanattól kezdve magában foglalt egy óriási hibát: a vámok 60 százaléka az amerikai termelési folyamatokban felhasznált forrásokat célozta meg, nem pedig a stratégiai riválisok késztermékeit. Ez a belföldi ellátások láncok káoszát eredményezi, miközben messze nem biztosít stratégiai előnyt a vállalatoknak. Bár az ideiglenes vámcsökkentés levegőhöz juttatja őket, a hangsúly szerencsétlen módon és az idő előrehaladtával az ideiglenes szón van. Az ellátási láncok torzulása hamar bekövetkezik, de annál nehezebb kijavítani. A 90 napos szünet bizalmatlanságot szül, ami nem segít a megszokott, hosszú távú beszerzési és beruházási megállapodások megkötésében. Ebből a szempontból a három hónapos pauza csak további feszültségek forrásává válik, olyan bizonytalansági faktorrá, amely megbénítja a vállalati tervezést nemcsak kereskedelmi, de beruházási szempontból is –
nincs olyan kínai vagy amerikai befektető, amely nyugodt lélekkel indítana új üzletet, különösen a tőkeigényes ipari szegmensekben, miközben annak sorsa Trump vámpolitikájának csapongásától függ.
Az Egyesült Államok a legnagyobb csapást az ideiglenes szünettel mégis a hitelesség területén kapta. A washingtoni kezdő narratíva az volt, hogy a világ első számú gazdasági nagyhatalmával szemben nem lehet válaszcsapással élni, vagyis Kína részéről, ha lesz is valamilyen megtorlás, azt az amerikai társadalom nem fogja érezni. Ez annyira hiteltelenül hangzott, hogy a hivatalos kommunikáció súlypontja hamarosan áttolódott a „lesznek következmények, fájni is fog, de egy idő után az Egyesült Államok csak profitálni fog az új kereskedelempolitikából” tétel irányába. Kína megtorló intézkedései azonban nem hagytak kétséget a felől, hogy a kormányzati álláspont alapból fals volt, és nem tudja elkerülni a Pekingből indított gazdasági rakéták pusztító hatásait. Így következett be a visszavonulás, amelynek eredményeképpen az USA globális gazdasági hitelessége kérdőjeleződött meg azzal, hogy a revolverezésen alapuló, de következetlen és gyenge diverzifikációs hátterű kereskedelempolitika leglátványosabb eredményét produkálta. Mindezt csak tetézte, hogy Trump üzleti alapokra fektetett új korszaka gyökeresen szakított nem csupán a szabályalapú konvenciókkal, de a szövetségesi politika eddig úgy-ahogy olajozottan működő partnerségi viszonyaival is. Nehéz eligazodni például abban a zűrzavarban, amelyet Trump teremtett azzal, hogy az Európai Unió termékeire extra magas vámot vet ki (szintén felfüggesztve 90 napra), de közben messziről elkerüli Oroszországot és annak további szankcionálását. A gazdasági kényszer és kétértelműség ilyen mértékű alkalmazása törvényszerűen a kárvallott államok diverzifikációs törekvéseinek erősödéséhez, a partneri rendszerek fellazulásához és a kereskedelmi kapcsolatok fegyverré formálódásához fog vezetni – az ellátási láncok teljes megváltozásával, a regionális kereskedelem főszereplővé válásával és természetesen a további bizalom hiányával kiegészülve.
A 39 napig tartó vámőrület csillapodott ugyan, de mire a Trump-kormányzat visszavonta a vámokat, hatalmas károkat okozott. A dollár jelentősen gyengült a főbb valutákkal, például az euróval és a jennel szemben, ami az amerikai háztartások vásárlóerejének csökkenéséhez és a mindennapi költségek növekedéséhez vezet. Az amerikai pénzügyi piacokba befektetők egyre kedvetlenebbek: a tavalyi évben még 16 ezer milliárd dolláros volt a részvényállományuk (a teljes piac 18 százaléka), a tőkeelhelyezési kedv azonban láthatóan megcsappant. A két nagy külföldi befektető, Japán és Kína folyamatosan csökkenti kitettségét – utóbbi államkötvény-állománya 765 milliárd dollárra csökkent, ezzel Japán és Nagy-Britannia után már csak a harmadik.
Ami az amerikai kereskedőket illeti, most bosszulta meg magát a negyedéves profitokra optimalizált just in time kereskedelmi rendszer, amely lényegénél fogva kizárja a készletfelhalmozás lehetőségét.
Márpedig aki csak tudta, ezt tette a vámfenyegetések és a vámbejelentések előtt: az életbelépési határidőig a lehető legtöbb terméket igyekeztek Kínából felvásárolni, amivel ha az év végéig nem is, de az előre nem látott átmeneti megállapodásig legalább kihúzhatták árdrágítás és veszteségkalkuláció nélkül. Ha a 39 napot vesszük górcső alá, vészesen soknak tűnik: nagyjából 34 napba telik, mire a Kínából importált áruk a kikötőből az amerikai fogyasztókhoz és a kínai termékeket használó vállalatokhoz kerülnek. A kereskedelmi háború eddigi szakasza világosan rámutatott az Egyesült Államok leggyengébb pontjára, kiszolgáltatottságára a globális ellátási láncoknak és a készletezési logisztika hiányosságainak. Vagyis amikor Kína exportkorlátozó intézkedéseket vezetett be a kritikus ásványokra, a szabályozással trükkösen a szállítmányokat késleltette, tudván, hogy az legalább akkora káoszt fog okozni, mintha tovább emelné az egyébként is értelmezhetetlen 125 százalékos vámokat.
Kína a fegyverszünettel óriási befolyást szerzett magának. A kérdés, mennyire tud élni vele a geopolitikai káosz kellős közepén. Ideje még van: a jelenlegi, kilencvennapos tűzszünetet minden valószínűség szerint (akár többször is) meghosszabbítják, ameddig végleges megállapodás nem születik. (Tapasztalatok szerint egy ilyen jellegű tárgyalási folyamathoz nagyjából 18 hónap kell.) A jelenlegi 10 plusz 30 százalékos vám ugyanakkor még mindig soknak tűnik: ideális vám ugyan nem létezik, de az össztarifát tekintve harminc százalékot az ázsiai gigászgazdaság viszonylag kis sérülésekkel kibírna, természetesen úgy, hogy közben mind az önellátási, mind a diverzifikációs törekvéseit gyorsan és hatékonyan erősíti. A kínai vállalkozások nem akarnak várni addig, amíg a kormányok megegyezésre jutnak: a magasabb haszonkulccsal járó piacokra igyekeznek bejutni vagy jelenlétet erősíteni.
Az Egyesült Államok ezzel párhuzamosan a nyugati érdekszférában igyekszik majd helyrehozni és izmosítani a kereskedelmi kapcsolatait. Nagy-Britanniával már kötött egy elfogadható vámegyezményt, tartva a 10 százalékos alapvámot, a következő soron kívüli tárgyalása Japánnal lesz, majd jöhet a legkeményebb dió, az Európai Unió. Kína azonban intő példát adott: az agresszív washingtoni kereskedelmi politikát kitartással és higgadt, kiszámított válaszcsapásokkal igenis meghátrálásra lehet kényszeríteni, A genfi megállapodás után a vámfenyegetett, erős országok feltehetően teljesen más tárgyalási taktikát fognak alkalmazni, miután észrevették, hogy Trump tudatában van saját káoszpolitikája árnyoldalának. (Jól jelzi ezt India, amelyről Trump már ki is jelentette, hogy kész minimumra csökkenteni az amerikai termékekre kivetett összes vámot, mire az indiai külügyminiszter már úgy nyilatkozott: korai lenne bármit kijelenteni, hiszen a tárgyalások még folyamatban vannak.)
A háborús szünetet egyelőre üdvrivalgás fogadta a részvénypiacon és az importőri oldalon, az inflációs elemzők pezsgőt bontottak, a dollár pedig hálásan tért magához a zuhanórepülésből. Nem tiszta azonban még, hogy az egy hónapig tartó gigászi csata mekkora károkat okozott az ellátási láncokban (a Conference Board januári felmérése szerint az amerikai vezérigazgatók 71 százaléka már így is azzal számol, hogy a következő 3-5 évben teljesen át kell alakítania az ellátási láncait), a vállalati költségvetésekben – és természetesen az Egyesült Államok hitelességében. A Trump-féle kereskedelmi káoszpolitika nem hozta meg a várt hatást, az ideiglenes megoldások, a csapongó, következetlen stratégia és a kiszámíthatatlanság Washington gazdasági képességeit és globális vezető szerepét pedig alapjaiban kérdőjelezte meg, miközben a vállalkozásokban és a fogyasztókban (nem elhanyagolható módon a szavazókban) is a bizalmatlanságot erősíti. A jó hír az, hogy a kereskedelem folytatódik a két ország között. A rossz az, hogy a gyorsan változó gazdaságpolitika hajlamos legalább olyan gyorsan megbosszulni magát, mint ahogyan alkalmazzák. Emlékezhetünk a világjárvány leckéjére: rendkívül könnyű volt bezárni a gyárakat – és pokoli munkába került újraindítani őket.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MTI/Thomas Peter
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.
A két vezető közel másfél órás telefonbeszélgetése után újra indulhat az amerikai-kínai párbeszéd, bár a feszültségek továbbra is jelen vannak. Hszi Csin-ping például figyelmeztette Trumpot.
Kemény vádakkal állt elő a milliárdos üzletember.
A külügyminiszter pontot tett a találgatások végére, elmondta mi Magyarország igazi érdeke.
A liberálisok kiakadtak.
A Politico sommás véleménye szerint azonban két „migrációellenes gazdag golfozó” csak-csak megérti majd egymást.
Magyarországnak sikerülhet az, ami az Európai Uniónak nem.
A főpolgármester a Facebook-oldalán azt írta, a szabadságot és a szerelmet nem lehet betiltani.
Megint az Európai Unió alapértékeivel érvelnek.
